Brittainy C. Cherry A szív ritmusa
Amikor először pillantottam meg Jasmine Greene-t, olyan hatással volt rám, mint a hűs, simogató esőcseppek egy forró napon. Én voltam a félénk, visszahúzódó zenész, ő az iskola koronázatlan királynőjeként tündökölt. Nem volt bennünk semmi közös, csak a zenénk és a szívünket gyötrő magány.
Volt valami a szemében, ami azt sugallta, hogy a mosolya nem mindig őszinte. Volt valami a hangjában, ami megadta nekem a reményt valamire, amire mindig is vágytam.
Aztán egyszer csak eltűnt az életemből. Gyorsan és váratlanul, akár egy villanás.
Egy örökkévalóság után újra találkoztunk. Ott állt előttem a New Orleans-i utcán.
Megváltozott. Akárcsak én. Hideggé tett bennünket az élet. Keménnyé. Elszigeteltté.
De bármennyire is különböztünk egymástól, a darabokra tört lényem meglátta benne a magányosságot. Visszajött, és én tudtam, hogy többé nem engedem el magam mellől.
Eredeti mű: Brittainy C. Cherry: Behind the Bars
Eredeti megjelenés éve: 2017
Libri, Budapest, 2019450 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634334330 · Fordította: H. Prikler Renáta
(Forrás: Moly.hu)
Fura dolog a lezárás. Az én elképzelésemben két fél között akkor zárult le végleg valami, amikor mindketten kiadták magukból, ami kikívánkozott belőlük, és egyszerre engedték el azt, ami addig összekötötte őket. Nem hittem, hogy lezárásról beszélhetünk akkor, amikor csak az egyik fél mondja el a maga igazát. Márpedig most pontosan ez történt. Ebben a lezárásban nem volt semmi egyenlősdi, semmi tündérmeseszerű. Az egyik fél egyszerűen megtalálta a hangját, az erejét, és ez önmagában felszabadító hatású volt.
A lezárás azt is jelentette, hogy valaki megírta egy mérgező dal végét, amit aztán a lelkében sem játszott le soha többé.
Az olvasó ember bizonyára tudja nincs olyan, hogy "csak elolvastam egy könyvet". Ha olvasol, az hatással van, nevetsz, sírsz, örülsz, fájdalmat érzel, bosszankodsz, félsz mi több, rettegsz. A történet stílusától függően. Lehetsz fiú, lány, tini vagy épp már szépkorban, mindegy, mert az olvasás nem hagy hidegen. Vannak történetek, amik annyira jók, hogy huss, pár nap alatt elröppennek. Mások hosszabban fogva tartanak, lehet pont azért mert nem akarjuk, hogy vége legyen. Persze olyanok is vannak, amiktől elfog az érzés: "Bár ki se nyitottam volna. Egyáltalán meg sem kellett volna vennem". Az élmények változatossága végtelen, viszont maradandó és mindig gyarapodó. Mindenkinek mást ad egy történet. Azt, amit éppen a lelkének zaja visszacseng.
Aki olvasott az Írónőtől tudhatja, történetei mind különlegesek, érzelemgazdagok, reményt adnak, hogy bármilyen nehéz is, van jó és szép a világon. A könyv utolsó lapjáig legalábbis. Egy kör a hullámvasúton, amiről könnyek közt ugyan, de csordultig telt lélekkel, mosollyal arcán száll le az Olvasó a menet végén.
★★★★★
5 / 5
Talán ezen az értékelésen tépelődtem a legtovább. Lélegezz! Oké próbálok. Ez a könyv nagyon rosszkor talált meg, vagy pont jókor? Igen, kérdés volt és az is marad mert képtelen vagyok eldönteni. Fantázia? Nem egészen. Olyan igazságokat, tanácsokat hordoz magában ez a történet, ami felnyithat szemeket és igen, lelkeket tör, de meg is gyógyít a maga egyszerűségével. Mert igen, néha lehet, hogy az a legjobb út, ha fájdalmat okozunk a fájdalomnak, így adva ki magunkból, ha nem találjuk a megfelelő szavakat, hogy kifejezhessük mit is érzünk igazán. Olvasás közben talán még sosem sírtam ennyit, pedig nem most keztem a könyvmoly létet, jártam már egy-két olyan világban, ahol az utazás eléggé megviselt. De egyáltalán nem bánom. Sőt. Szóval próbálok valami értékelhetőt írni és nem csak hebegni-habogni. Hogyan lehet írni valamiről, amire nincsenek szavak? Lehet egyáltalán? Mikor este már rég aludni kéne, még könyvmoly óra szerint is, de a gondolatok csak nem akarnak pihenni az ember fejében.
Jelenthet e megnyugvást valami, ami eddig ugyan biztonság volt, de elveszett, mert kötöttük valakihez ezáltal darabokra hullott minden. Meddig lehet bírni a nyomást, amit mások helyeznek ránk? Valóban teljesítményben mérik a szeretetet? Vissza tudunk e találni önmagunkhoz, miután a vágy, hogy a szeretett személy büszke legyen ránk, kifordít saját valónkból. Rálelhetünk e újra saját valónkra, ha eltompít a fájdalom és a démonjaink irányítanak. Meg lehet e bocsátani azt, amire nincs bocsánat. Meg lehet e bocsátani magunknak és másoknak? Mihez kell erő és bátorság?
Jazz és Eli történetével egy filmszerű, drámai hangulatú csodavilágot kapunk melyben ott van a zene iránti rajongás és valódi elköteleződés, a kamaszlét gyötrelmei, kitaszítottsága. Milyen belekényszerítve lenni egy helyzetbe, ami valaki másnak az elképzelése. Átélhetünk mélységes fájdalmat és a hazatalálás megnyugvásának örömét. Láthatjuk, hogy két nagyon különböző lélek milyen egyszerűen tud egymáshoz kapcsolódni. Ez is egy olyan mese, ami azt bizonyítja, hogy ha nem engedjük el egymás kezét és bármi áron, még ha nehéz is (főleg akkor) kitartunk, bármi helyrehozható. Egy megrázó, szívettépő-melengető mese a a feltétel nélküli szeretet erejéről, amit el kell olvasni, hogy tudjuk, ilyen is van. Különleges minden ebben a történetben, ahogy kibontakozik és felépül, a szereplők, az érzelmek amiket közvetít. Minden.
Eddig is szerettem az Írónő könyveit. Nagyon. De ezzel a történettel garantáltan bebetonozta magát a kedvenc szerzőim közé. Írhatnék még számtalan idézetet, ami alátámasztja, hogy ez a könyv olvasásért kiált. De nem teszem. Mindenki eldöntheti ad egy lehetőséget a történetnek vagy sem. Csak annyit mondok, megéri.